A magam részéről azt gondolom igen. Az erőszakos cselekmények elkövetőit egy ideje szeretjük azzal mentegetni, hogy nem kapott elég szeretetet. A mostani híradásokban is megjelentek az ilyen irányú nyilatkozatok, méghozzá szakemberek szájából. Éppen ezért hajlamosak vagyunk ezt tényként elfogadni, majd megnyugtatjuk magunkat azzal, hogy nálunk minden rendben, én nagyon szeretem a gyermekeimet.
Mit gondoltok, ha megkérdeznék a fiú édesanyját, hogy ő mennyire szerette/szereti a fiát, vajon mit válaszolna? Kétlem hogy azt mondaná, igen, tényleg nem szerettem eléggé. Szerintem, szerette, nagyon is, a maga módján.
És pont ez a rejtély kulcsa, a „maga módján”, pedig szeretni, mindig a másik módján kell. A másik csak akkor érzi magát szeretve, ha azt kapja, amire vágyik. Ha például figyelemre vágyik, akkor hiába halmozod el ajándékokkal, legfeljebb azt érzi, megakarod vásárolni. Ha elismerésre vágyik, akkor hiába töltesz vele rengeteg időt, s közben állandóan kritizálod. Ez az amit a szeretetnyelvének nevezünk, de ez egy másik írás témája kell hogy legyen.
Most csak arról akarok írni, hogy mennyire fontos megtalálni ezt a nyelvet. Gondolj csak bele, hiába beszélek valakihez, ha nem az Ő nyelvén (anya- vagy tanultnyelvén) szólok, nem fog érteni. Ha ő nem éli meg valóságként, szerethetem én őt akármennyire, mondhatom neki ezerszer is egy nap (kivéve ha pont ez az ő szeretetnyelve), nem fogja elhinni nekem.
Még egy gondolat a tegnapi tragédiához. Nem csak azért kell a gyermekeinket a saját nyelvükön szeretni, hogy ne váljanak elkövetővé, hanem azért is, hogy ne váljanak áldozatokká. De ez is megér egy külön posztot. Mindenesetre kíváncsian várom, mit gondoltok az esetről és a címben feltett kérdésről.
Az én véleményem nem kérdéses, szerintem szerették ezt a fiút, csak nem jól. Talán azért mert senki nem tanított meg minket jól szeretni. Azt hiszem ennek is itt az ideje.
november 27th, 2009 at 15:50
Könyvajánló következik:
Gary Chapman & Ross Campbell: Gyerekekre hangolva
A gyerekek öt szeretetnyelve (Harmat Kiadó)
Gyanítom, Irén is erről beszélt/írt.
A tragédiához: valószínűleg van abban valami, amit Irén feszeget. Csak ha azt veszem, hogy az én szüleim is abból indultak ki, hogy ők merő jószándékból, szeretetből teszik/tették mindazt, amit én esetleg ki nem állhattam/állhatok, akkor nagy eséllyel ugyanez majdnem mindenki életében előfordul(t).
A gyógyszerészhallgatóval ellentétben én viszont nem vettem elő apám vadászpuskáját, hogy lövöldözzek vele a suliban…
Nagy az esély arra, hogy az is benne van a pakliban, amit Irén itt leírt. (Borzasztó, hogy mennyire képtelenek vagyunk egymásra csak egy kicsit is jobban odafigyelni, hiszen akkor látnánk, hogy a másik különbözik tőlünk, és nem biztos, hogy neki is az a jó, mint amit mi annak hiszünk. Még akkor is, ha ez a másik történetesen a saját gyerekünk.) De én azt mondom, kellett ott lenni valami másnak is, ami ennyire destruktívan hatott a srác személyiségére.
Még egy adalék, amivel valószínűleg felhördülést fogok kelteni: régóta mondom, hogy 18 évesen manapság egyre kevésbé érettek az emberek - társadalmi, de lelki, pszichés értelemben sem. Nézzétek meg, hogy a gondtalan gyerekkor egyre inkább kitolódik mind több fiatal esetében - vannak, akik 30 éves korukig képesek inkább itt-ott tanulni, meg a szüleik házában élni, csak hogy ne kelljen kilépni a nagybetűsbe, és önállónak lenni. Ez olyan trendi. Ha rajtam múlna, kétlépcsőssé tenném a nagykorúság elérését. Az első lépcső maradhatna a 18 év a munkavállalás, vagy a jogsi-szerzés(!) miatt pl., a második lépcső meg lehetne inkább 21-23 év, amikortól lehetne fegyvert tartani, szavazni, alkoholt vásárolni és fogyasztani nyilvános helyen, stb.
Akkor most én is visszakérdezek: Te mit gondolsz?
Üdv:
november 29th, 2009 at 08:04
Igen, én is azt gondolom, hogy az utóbbi időben elhanyagoltuk gyermekeink ilyen irányúnevelését is.
A kérdés, hogy mit tuduk tenni. Várhatunk a kompetencia alapú oktatás eredményére, vagy megtesszük a magunk helyén a magunk dolgát és talán a jó példa ragadós lesz.
A törvénykezésről azt gondolom hogy igen, lehetne még egy kategória, nagykorú és felnőtt, az utóbbi viszont nem kor függő. Pedig fegyvert csak felnőtt ember kezébe adnék.
Maradok a kaptafámnál, játszani tanítom a népet, mert a játék gyógyír a sebezett léleknek.